Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kajakkal a Dunán (2. rész)

2008.11.29

 

4. nap  (54 km)

 

Reggel hétkor harsány madárcsivitelésre ébredtem és a sátorból kikukkantva idillikus kép fogadott: a felkelő nap sárgás sugarai a hajnali párán áttörve melengették a túlsó parton büszkén magasodó fák koronáját.

Naná, hogy megint nyugati fekvésű az apartmanom: nekem a napsütés helyett marad a hűvös és nyirkos reggeli tevés-vevés.

Egy gyors reggeli után – lencsefőzelék-konzerv és tea – hozzáláttam a már egyhangúságában is kissé nyomasztó pakolgatásnak: ruhákat összehajtogatni és bele a zsákba, étkészletet elmosni és bele a zsákba, hálózsákot bele a zsákba, derékaljat tekercsbe, sátor lebontása és bele a zsákba és aztán mindezt a mezőgazdasági boltban vásárolt „egytúrás” műanyag műtrágyás zsákokba gyömöszöltem, majd mindezeket be a kajakba.

Ez a csiki-csuki megy már ötödik napja. A túrát élvezem, az evezés monotonitása és az egyedüllét sem okoz különösebb lelki tusát, de ezt az állandó reggeli és esti cihelődést örömmel kihagynám. Szívesebben henyélnék inkább a fűben egy fűszálat rágcsálva és nézném az égen kergetőző bárányfelhőket, de sajnos nincs más választásom: ez is hozzátartozik a vándorélethez. Némi vigasszal tölt el a tudat, hogy néhány hét múlva bizonyára kitörő lelkesedéssel bajlódnék a sátorveréssel itt, a Duna partján…

Kevéssel kilenc óra után vágtam neki a Szentendrei-Duna tegnapról már ismerős szakaszának. Most kihalt volt a víz, egyetlen sportembert sem csalt ki ez a reggel.

Igaz, munkanap van.

A Dunára érve két kisebb sétahajóval találtam szembe magam. Az egyikük a Szentendrei-Duna felé vette irányát, míg a másik a főágban küszködött az árral. Indul a turizmus.

Kissé álmos és ólmos mozgással lapátoltam a vizet magam mögé és kisvártatva átbújtam előbb az Újpesti vasúti híd, majd az Árpád-híd alatt.

A Margit-szigetnél a baloldali ágat választottam, mert ez a fő hajózási útvonal, a térkép szerint itt vannak a folyamkilométer-táblák (melyekből viszont egyet sem láttam).

Itt látszott csak igazán, hogy a Duna vízszintjéből több méter hiányzik: a rakpart betonlépcsői alatt a kőtömbök száraz sapkái meredeznek.

Egy újabb turisztikai bárka billegett el mellettem, melynek fedélzetén 8-10 év körüli gyerekek nyüzsgölődtek. Csináltam nekik egy kis matinét: berongyoltam a hajójuk farvizébe, újabb „Das Boot”-effektus, aztán a farhullámok domborulatain folytattam utamat. A zsivajgásból arra következtettem, tetszett a lurkóknak a műsor.

Átérve a Margit-híd alatt a budai oldal felé harántoltam, mivel a pesti rakpart pontonjainál szemmel láthatóan nagy volt a nyüzsgés. Éppen a hajózási útvonal kellős közepén jártam, amikor észek felől egy dühödten dobálózó RENDŐRSÉG feliratú motorcsónak kaffogott felém bömbölő motorral.

Ha én nem látom a vezetőjét, akkor ő sem lát engem? Mindenesetre jobbnak láttam az evezőre dőlve maxigázzal lapátolni. Miután irányváltoztatás nélkül alig 20 méterrel mögöttem húzott el a vízirend marcona (és talán vak?) őre, azon zsonglőrködtem, hogy elkerülendő egy nem kívánt borulást - hullámait farra tudjam venni.

Innentől kezdve nem volt megállás: hátulról a „Nagymaros” nevezetű méretes vízibusz rongyolt be mellém. Megpróbáltam némi teret nyerni, mert abból akkor éppen nem volt sok. Lehetőségem és bátorságom szerint a hajó felé húzódtam, mert számításaim szerint az általa keltett hullámok átlósan Buda felé fognak terelni, ahol ötvenméternyi tajtékzó vízfelület után kőtöltés és kőfal meredezik. Ráadásul a Lánchíd pillére is veszélyes közelségben van, ami előtt még egy piros jelzőbóját sem ártana kikerülnöm.

Még meg sem érkeztek hozzám a „Nagymaros” hullámai, már forrt a víz: az előző hajók és uszályok által keltett és a partról visszaverődött hullámok izzasztó pillanatokat okoztak. Úgy éreztem magam, mint egy csíbor a mosógépben.

A hajó alig 15 méterre gurgulázott el mellettem, tajtékos hullámai hamarosan elérték a kajakomat. Ha farral merőlegesen fordultam volna rá, a hullámzás menthetetlenül kitúrt volna a kőrakásra. Garantált a szó szerint értendő hajótörés. Ha oldalról kaptam volna az „áldást”, az ölembe zúduló víztömeg előbb-utóbb leszakította volna a kajak beülő-keretéről a hullámkötényt és a következő néhány hullám feltölti a kajakomat vízzel, ami – légrekesz hiányában – azonnal elsüllyedne.

De az is lehet, hogy még mindezek előtt egyszerűen a Dunába borít a hullámzás, amire szintén jó eséllyel számíthattam.

Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy harántoljak a hátulról érkező hullámokon. Az evezővel tartottam az amúgy erősen billegő és forgolódni szándékozó kajak egyensúlyát és irányát, a híd pilléréhez és az előtte leláncolt bójához rohamos sebességgel közeledtem. A kajakom ide-oda kaszáló orra éppen csak el tudta kerülni a nem kívánt testi kontaktust az ütött-kopott „műcsalival”, hogy aztán kis lélekvesztőmmel berodeózzak a Lánchíd pillérének oltalmába: a hullámoktól úgy-ahogy védve voltam néhány másodpercig, de a sodrás, az örvénylés és a vízből krokodilszemként kikandikáló kőcsipkék továbbra is nyugtalanítottak. Most vettem csak észre, hogy remegnek a kezeim.

Ekkor megpillantottam egy délről közeledő uszályt, ami a Szabadság-híd alatt küszködött felfelé. Hátrapillantottam: mögöttem egy modern úszó hotel túrja habosra a vizet.

Kész, végem. Ennyi volt.

Ha az a közepes méretű vízibusz az imént olyan galibát tudott okozni, akkor ezek ketten biztosan ledarálnak. A Budai oldalon nincs hová bújnom, de talán még elérem a pesti oldalt, ahol a veszteglő hajók között vagy mögött talán megúszhatom a haváriát.

Nem törődtem én semmilyen vízikresszel, sem pedig az energiatakarékos evezésről felállított téziseimmel: mindent bele, irány a túlsó part!

Hosszúnak tűnő percek múltak el, mire találtam a pesti oldalon egy kis zugot a „Legenda” nevű pontonnál („áldassék az Ő neve!”), amelyhez a „Dömös” volt kikötve.

A hajó farának takarásában a ponton vasába kapaszkodva ziháltam, amikor egy ötven körüli matróz sietett hozzám kérdőjelbe csavarodott szemöldökkel.

- Meghúzhatnám magam itt egy pár percre? Odakint diliház van…

- Igen, ilyenkor vannak a járatindulások. És az uszályforgalom is erősebb ma az átlagosnál. Mi is mindjárt indulunk.

Atyavilág! Ha beindítják a „Dömös” motorját, a hajócsavar által keltett turbulens áramlás pillanatok alatt kiforgatja alólam a kajakot! Azután… jobb nem is belegondolni.

Vártam még 1-2 percet, amíg a mögöttem elvonuló uszály hullámai valamelyest lecsillapodnak, aztán bevizeztem a tenyeremet, fújtam egyet és visszatértem az „arénába”.

Halálkatlan.

Ez a szó dobolt az agyamban. Igen, itt és most nem nehéz megdögleni.

Közepes tempóban és folyamatos körkörös felderítés mellett folytattam az evezést dél felé az ide-oda csapkodó hullámok és váltakozó irányú áramlatok között vergődve. Most nincs közvetlen veszély, csak harmadfokú készültség.

A csupa-üveg úszó hotel a budai oldalról nagy ívben átfordult a pesti pontonokhoz.

Tehát jól sejtettem: csak a hajózási út közepén lett volna elég hely a számomra, viszont e modern gálya hullámai rátoltak volna a középen haladó uszályra, de ha mégsem, a két nagy hajó hullámainak kereszttüzében esélytelenül vergődhettem volna a túlélésemért.

Kép

Idővel magam után tudhattam az Erzsébet-hidat, majd a Szabadság-hidat is. A víz felszíne itt már annyira lenyugodott, hogy készíthettem egy gyors fotót is Budapest belvárosáról: az elsőt és egyben az utolsót is. Pedig milyen szépen elterveztem, hogy lefényképezem majd az Országházat, a Budai várat, a halászbástyát és a hidakat olyan szögből, ahonnan csak kevesen láthatják.

Fényképek helyett viszont az irhámon kívül egy mondatot viszek innen haza: SOHA TÖBBET!

További fényképezgetésre nincs is kedvem: lehangoló az urbanizált dunapart.

Egy helyen tisztítatlanul ömlik a szennyvíz a folyamba, bűz, szenny és mocsok mindenütt. Szégyellem magam a dicső emberi faj nevében.


Az 1640-es folyamkilométernél léptem partra először a reggeli indulás óta. Hátam és karjaim fájtak, két újabb vízhólyaggal gazdagodtam, és a kezeim még mindig remegtek. Kimerültem.

Gyorsan bedaráltam egy müzli-szeletet. Nem volt elég. Utána küldtem egy Balaton-szeletet is (óh, csoki!), egy bő fél liter vízzel öblítettem le.

Közben körülnéztem: a parton vasbeton-törmelékek, zacskók, rongyok, flakonok és törött ládák hevertek szétszórva mindenütt. A szag iszonyatos volt. Ez lesz a jövő? A víz felszínén és az alatt gyanús azonosítatlan cafatok sodródnak az árral. Lesz mit tisztítania Természet Anyánknak! De ebbe még egyszer bele fog dögleni…

Kép

Újra a vízen voltam, de már csak a hajóm orrát néztem. Mindkét parton a pusztulás nyomai kísértek és kísértettek: rozsdásodó uszályok tucatjai, meddőhányók és füstölgő ipartalapi kémények. Jobban járok, ha csak a kajakom orrát „hipnotizálom”.

Százhalombattához nagy reményeket fűztem, mert mindkét kompállomáson élelmezés-célú vendéglátó-ipari egységet jelölt a térképem. Csalódottságomat nem tudtam és nem is akartam leplezni, amikor egy helybéli tájékoztatott arról, hogy az egyik létesítményt régen bezárták, a másik pedig kocsmaként üzemel, legfeljebb csoki, ropi és csipsz az ételkínálat.

„Sebaj, ez a nap már csak ilyen” – gondoltam.

Korgó gyomorral indultam tovább, még vérmesebb reményeket fűzve Ercsihez. Ott az informátorom szerint üzemel egy büfé, hotdoggal és hamburgerrel: igazi dunaparti oázis!

A komp mellett nem volt elég hely a kikötéshez, a part többi részén több száz méter hosszan köves part húzódott. Csak nyeltem a nyálam és nosztalgiával gondoltam vissza a horányi kompkikötőjében elfogyasztott hamburger-lakomára.

Ercsi után a balparton legális sátorozóhelyet jelölt a mindent-(rosszul?)-tudó térképem. Két kis cigánygyerek pecázott ott (ők sem voltak jelölve), hát továbbálltam. Túl korán volt még, két óra múlva az egész falu tudta volna, hogy egy magányos túrázó ütött ott tanyát. Első a biztonság, főleg egy ilyen nap után.

Adony még túl messze volt, úgy 12-14 km, még nem is ebédeltem, és a víz szagától is undorodtam. De legalább már erdő övezte a partot.

Végre az 1608-as folyamkilométernél találtam egy kikötésre és sátrazásra alkalmas partszakaszt.

Szemét és bűz. A víz olyan mocskos, hogy az eddig a nap záróaktusaként rituálisan megejtett „egyszálsemmi” jellegű tisztálkodásról le kellett mondanom.

Kedveszegetten vonszoltam be a kajakomat és zsákjaimat az erdőbe, minél messzebb a „Nagy Lefolyó”-tól. Még az életben nem állítottam fel ilyen trehány módon a sátramat, egy közepesen erős széllel kísért zápor bizonyára gonosz tréfát űzött volna velem.

Enni sincs kedvem, de muszáj, mert a rosszullét kerülget. Kotyvasztottam egy lábasnyi kapuccsínót, beledöntöttem egy félmaréknyi cukrot. Persze csomós lett és édes, mint a szirup. Ráborítottam egy fél zacskó háztartási kekszet.

Gyerekek! Ezt otthon nehogy kipróbáljátok!

Mennyivel jobb volt az előbbi táborhelyem ott fent a Szentendrei-sziget partján!

Micsoda különbség! Pedig csak egynapi evezés, nem egészen 55 km a távolság.

Irány a szunya. Jobb mielőbb véget vetni egy ilyen napnak.

 

 

 

 

5. nap Szombat (61 km)

 

 

Úgy ébredtem, mint ahogy Robinson tehette a szigetén eltöltött első éjszakája után: uszadék és szemét vett körül mindenütt.

Akképpen döntöttem, hogy most inkább nem reggelizek, mert sem a környezetem, sem pedig a mindent átható bűz nem csábított étkezésre.

Képtelen voltam megszokni.

Nem egészen tíz kilométerrel lejjebb fekszik az Adonyi rév, ahol emlékeim szerint jól felszerelt kis büfé áll, biztosan lesz valamilyen íncsiklandozó harapnivalójuk, és addig talán „hígul” a levegő is.

Gyors rámolás után  – már mindennek kialakult a helye –  úgy fél 9 tájban útra is keltem.

Amíg pakoltam, két uszály és egy „gálya” (a Kárpátia) húzott el mellettem, kifutásomkor viszont már kihalt volt a Duna. A víz simán, olajosan hajlott be a hajó orra alá, minden sejtelmes párában úszott.

A nyomasztó csendben csak az evezőim csobbanása hallatszott. Olyan érzésem támadt, mintha az egész Földön én lennék az egyetlen élő ember.

Sehol egy folyamkilométert jelző tábla.

A sejtelmes fényben fürdő partmenti fák úgy kúsztak el mellettem, mintha  egy lassan változó impresszionista festmény kísérné utamat.

Előttem valahol a messzeségben egy komp lebegett át előttem, majd pár perc múlva ugyanolyan valószínűtlen kísértethajóként tért vissza a jobb partra.

Az már Adony lesz.

A folyó nagyon lelassult, nem sokat segített nekem az Öreg Hölgy.

Adonyba érve a jobbparton kötöttem ki, ahol szinte leforrázott a hír, hogy a kis büfében kiscsokin, ropin és üdítőn kívül nincs semmilyen reggelinek-való, de odaát, a túlparton virslit biztosan kapok.

Na, gyorsan átkompoltam magam, de ott is csalódnom kellett: annak ellenére, hogy a takaros kis büfé a kiírás szerint is 7 órától 20-ig tart nyitva, most zárt spalettákkal fogadott. A rév irodáján is azt mondták, amit amúgy is tapasztaltam:

„ – Ja, nyitva szokott lenni, de ma nincs, meg tegnap se vót.”

Hát ezzel nem laktam jól. Egy Balaton szelet és két kis müzlirúd elszopogatása után nagyot húztam az ivóvizes palackomból. Na, ennyit a reggelimről.

Néhány kilométer leevezése után láttam meg Kulcs községet. A partot hangulatos kis nyaralók övezik, a hegy tetejét egy méltóságteljesen forgó szélkerék uralja. Sokan idegenkednek tőle, de én kedvelem ezeket a modern kort előrevetítő, mégis a múltat idéző szerkezeteket. Az egyik legtisztább energiatermelő építmény, sajnálatos módon mégsem terjedt el hazánkban.

Várpalotán például, ahol a légszennyezés a város méreteihez képest aránytalanul magas (köszönhetően a péti műtrágyagyárnak, az inotai alumíniumkohászatnak és az olajfűtésű energiatermelő hőerőműnek), a próbaüzem után a lakosság megvétózta a szélerőmű további működését, mondván, hogy zajos:  „… egész éjjel huhog…”.

Úgy látszik, az asztmás köhögési rohamok nem zavarják annyira a város lakóit, azt már megszokták…

Dunaújváros felé közeledve feltűnt végre az első uszály. Észak felől, hátulról közeledett felém, erőtől duzzadó erőműve büszkén tolta előre a nagy vasat. Aztán szemből is feltűnt egy másik, az alig vánszorgott, fekete füstfelhőt lövellve küzdött az árral. A folyó itt enyhén balra kanyarodott, a hajóút ilyenkor elvékonyodik, a piros és zöld jelzőbóják közelebb vannak egymáshoz.

Akárhogyan igyekeztem, számításaim szerint a két hajó találkozásakor bizony én is a közelben leszek, ami érdekes, de nem mindig kellemes kalandokat hozhat. Még túl frissek voltak a budapesti emlékek…

Egy lendületes irammal a folyókanyarulat belső íve – a sóderes part - felé pörgettem, meg is tülkölt emiatt az egyik uszály, de nem tehettem mást: a közelebbi part kőtöltése nem volt túl bizalomgerjesztő. Már kezdtem megnyugodni, de aztán jobban megnéztem, mekkora hullámokat keltett a „felső” uszály.

„ - Gyorsan, ráfordulni! Nem, erre már nincs idő!” – vitatkoztam magammal.

A hullámok ahelyett, hogy csitultak volna, egyre magasabbra törtek.

„ – Hát persze, a sekélyebb víz kiemeli a hullámokat, ezt használják ki a szörfösök is! Mégiscsak rá kellett volna fordulnom. Na mindegy, most majd nekem is lesz min szörfölnöm.”

A part még jó 200 méterre volt tőlem, amikor megkaptam az első hullámot. Hármat is húztam a tetején, mire elém szaladt, de már jött is a következő, ami még magasabbra emelt. És még sok követte.

A part vészesen közeledett, már alig volt 100 méterre. Hátranéztem: még vagy 15 20 hullám tornyosult mögöttem.

„ - Túl közel a part!”

Megpróbáltam hegyesebb szögbe állítani a kajakot, de majdnem felborultam.

„ – Ez így nem lesz nyerő!”

A két hullám közt megfordulni lehetetlen, ahhoz már a hullám tetején kellene perdülnöm. Maradt hát az eredeti taktika, a hullámra merőleges hajó.

Igyekeztem minél kevesebbet evezni, éppen csak annyit, amennyi az egyensúlyom megtartásához kellett.

20 méter a partig, már csak 10…

Gyorsan feltéptem a hullámkötényem szélét, és amikor már 5 méterre sem voltam a parttól, kiugrottam a hajóból. A megtörő hullámok ott már erőtlenül faldosták a fövenyt.

A partra vonszoltam szegény kajakomat, a kavicsokon csúszó üvegszál test alól olyan hangok törtek fel, mint amikor egy iskolai táblán végighúzzák a körmöket.

De szegény hajócskám járhatott volna rosszabbul is, a túlsó part szikláin…

 

Kép

Miután kiszuszogtam magam és a pulzusom is újra normális érték alá esett vissza, vártam még egy kicsit, hogy elcsituljon a folyó is.

Dunaújvárosba érve a kompkikötő melletti Révbüfé nevezetű vendéglátó-ipari egységet tüntettem ki figyelmemmel. Azonban hamburger, hotdog vagy debreceni páros kolbász helyett csak szikkadt szalámis zsemlét kaptam, szám szerint hármat. De legalább valami hús volt a bendőmben és a Balaton szelet készletemet is feltölthettem.

Kicsit sétálgattam még a parton, amíg egy „hotelhajó” és egy uszály elvonult, majd a még hullámzó vízre toltam a kajakot.

Dunaföldvárig néhány motorcsónak és jetski „szórakoztatott”, barázdájuk miatt állandóan kiestem az ütemből és nem igazán haladtam. Ráadásul a szél is beleerősített.

Dunaföldváron már erősen zsibbadtam, úgyhogy a jobbpart felé evickéltem. Most tűnt csak fel, hogy ivóvíz-készletem igencsak aggasztó mennyiségűre csökkent, kannát ragadtam és feltrappoltam a város szélén álló dunaparti házakhoz.

Egy bő félóra múlva a lemenő nap újra a kajakban talált. A szél ereje újból fokozódott és már-már a kikötés gondolatával kacérkodtam, amikor váratlanul elállt a szél: mintha egy ablakot csuktak volna be. A hullámzás is alábbhagyott.

Körülnéztem, van-e valahol viharfelhő vagy kandi-kamera, de semmi gyanúsat nem észleltem.

Megragadva ezt a kiváló alkalmat, kicsit pihentettem a karjaimat.

Pár perc multával újból rázendített a szél, forgatta a hajóm orrát, a hullámok is egyre magasodtak és dél felől még egy uszály is megjelent. Kikötésre alkalmas part hiányában be kellet vállalnom ezt is.

Néhány kilométerrel lejjebb ismét elcsitult a szél, a víz is hamar megnyugodott.

„ - Ez valami teszt?”

Lélekben felkészültem arra, hogy az egy hetes túrám utolsó 100-150 km-es szakasza már pszichés megterheléssel is járhat, no de hogy az időjárás is a bolondját járassa velem…?

Szerencsére ez a csiki-csuki nem tartott sokáig és átadta helyét az alkonyi nyugalomnak: sem szél, sem hullámzás, sem hajóforgalom nem zavarta utamat, viszont nem találtam megfelelő táborhelyet sem.

Újfent improvizálnom kellett, pedig ez az előző este sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet: vadregényes, már-már romantikus táborhelyre – mint amilyenekre Budapesttől északra leltem - errefelé nem számíthattam.

Egyre lejjebb és lejjebb araszoltam, akárcsak a Nap az égen, de hasztalan.

Végül Hartával átellenben, egy bozótos szigetecske északi csücskében kötöttem ki. Itt az iszapos part és az áthatolhatatlan dzsumbuj (susnya, dzsindzsa, bozótos giz-gaz) között találtam egy 3 méter széles, kissé lejtős homokpadot.

A víz túl közel volt, ezért kikötésemkor leszúrtam egy kis ágat a sekély vízbe és azon ellenőrizgettem, hogy emelkedik-e a vízszint, vagy sem.

Sátorverés ás a felszerelés elrendezgetése után végre elérkezett az est fénypontja: a vacsora. Ezen a napon nagyon megszenvedtem az ideálisnak éppen nem mondható táplálkozásom következményeit, többször is eléheztem és az elfogyasztott étkek sem azok voltak, amikre áhítottam vagy szükségem lett volna.

Kirakosgattam megmaradt élelmiszerkészletemet és elkezdtem sakkozgatni velük: hogyan tudom úgy elosztani a konzerveket, tasakos leveseket és egyéb ehető apróságaimat, hogy két vacsorát és két reggelit adjanak ki?

A végeredmény az lett, hogy esti menüként egy SMACK levest rittyentettem, amibe egy 150 grammos paradicsomos halat kevertem. El is neveztem: „Halászlé a’la Harta”. Az íze jobb lett, mint amire így első hallásra gondolná az ember, de chili-s paradicsomos halból biztosan ízletesebb lett volna. Persze a kenyerem már korábban elfogyott…

A rutinszerű esti elfoglaltságaim közben azon kaptam magam, hogy hangosan beszélek magamban. Már korábban is észrevettem, hogy néhány gondolatomat olykor motyogva, olykor hangosan kimondtam, de az esti ténykedéseim során szinte folyamatosan kommentáltam az eseményeket. Nem aggasztott különösebben a dolog, szerintem ez ilyen esetekben teljesen normális jelenség.

A szokásos telefonos bejelentkezés és üzenetek küldése után a hálózsákomba gubóztam.

Fáradt, szinte már kimerült voltam, elaludni mégsem tudtam: a túlparton, a faluban rock-fesztivál volt, ráadásul abból a lakodalmas fajtából, amit nehezen bír elviselni a hozzám hasonló jóérzésű ember. Az énekes ráadásul valami helyi trubadúr lehetett, mert nincs az a keverőpult az Univerzum ezen szektorában, amely szinkronba tudta volna hozni a vernyákolását az együttes zenei jellegű zajongásaival.

A sorsomnak megadva magam sínylődtem, de szerencsémre a fáradtság leterített, mielőtt még komolyabb agykárosodást szenvedtem volna el.

Vagy mégsem…?

 

Kép



 

 6.nap Vasárnap (57 km)

 

A reggel újra sűrű köddel köszöntött rám. A sátorról kövér vízcseppek gördültek le és ahogy egyre lejjebb értek, tovább híztak és gyorsultak. Bent sem volt sokkal jobb a helyzet: a hálózsákom és minden ruhaneműm nyirkos lett, de a fényképezőmet, a telefonomat és az irataimat még az este rutinosan vízhatlan zacskókba rejtettem.

A reggeli után – amely kávéból és főttkukorica-konzervből állt – komótosan pakolgatni kezdtem; bőven hagytam elég időt a sápadt reggeli napfénynek, hogy szárítgassa a sátor ponyváját.

Új módszert alkalmaztam, miszerint a földre semmit nem rakhattam, mert minden vizes cuccomra a homokos partra téve sárréteg ragadna. Mindent a kis sátram rejtekében kellett összekészítenem és bezsákolnom, majd a zsákokat leöblítettem a folyó vizében és bezsúfoltam a már vízen ringatózó túrakajakom „gyomrába”.

Amikor már szinte minden a helyére került, a sátor bontása következett. A külső ponyvát magán a sátor tetején hajtogattam és tekertem össze, hogy a még vizes részekre nehogy homok kerüljön. A sátor alja természetesen sáros maradt, ezért egy levitézlett állapotú zoknival letörölgettem és úgy göngyöltem össze, hogy ne koszoljon össze semmi mást.

Titkon abban reménykedtem, hogy a következő táborhelyem – amely már valahol a Gemenc környékén esedékes – füves lesz és talán már meg is fürödhetek. Mert mi tagadás, nem vagyok egy AXE-reklám, utoljára Budapest fölött, a Szentendrei-szigeten mártóztam meg a Duna vizében, azóta csak amolyan „cica-mosdás”-hoz volt bátorságom, amely a kincset érő ivóvízkészletem kárára történt. A fővárostól délre olyan mértékben romlott le a folyam vizének minősége, hogy inkább a biztonságos büdösséget választottam, semhogy valami csúnya hányásos-hasmenéses fertőzést begyűjtsek.

Az utóbbi napokban sajnos a fotózást is hanyagoltam, errefelé az Öreg Hölgy nem nagyon kényeztetett különleges látnivalókkal.

Már 9 óra volt, mire evezőt ragadtam. Csend volt és a víztükör olajsimaságú. Ilyenkor jól halad a Ronin, nem csámborog az orra se jobbra, se balra. Alig két kilométer megtétele után egy uszály zavarta meg az idillt. Az 1543-as folyamkilométernél kerültük el egymást, de még az 1541-esnél is a farhullámaiba nyomkodtam a kajakom orrát. Nem volt nagy gond, csak átmenetileg tört meg a varázs, mert egy újabb kilométer megtétele után újra lenyugodott minden. Csodálatos ez a csend.

Milyen érdekes az emberi agy működése! Amikor az evezés monotonitása társul a természetes környezet nyugalmával, a gondolatok csapongásának semmi sem állja útját. Ilyenkor minden problémakörre van elég idő, legyen az munkaügyi, családi vagy bármilyen más jellegű. Nincs, ami megzavarja a gondolatmeneteket, ezért azok letisztulhatnak és a gyötrő kétségek hátramaradnak csakúgy, mint a megtett folyamkilométerek.

Ilyen miliőben szinte folyamatosan magammal társalgok (már nem is furcsállom), kimondva minden mélyebb értelmet kap, minden a helyére kerül. Úgy érzem, egyhetes túrám alatt agyam polcain a dolgok lassan a helyükre kerültek. Csak így maradjon minden, mire hazaérek!...

Korábban jött meg a szél, mint vártam (még 11 óra sem volt) és természetesen szemből fújt, a 30-40 km/órás széllökések az arcomba fröcskölték a vízpermetet. Az elmélkedésnek lőttek, üdv a Valóságban!

Reggel óta már vagy 30 kilométert lapátoltam megállás nélkül, a soványka reggeli óta bizony nagyon meg is éheztem, úgyhogy örültem, amikor Gerjen magasságában a balparton megpillantottam a vízi vándorok oázisát, a Duna Vendéglőt. Gyorsan kikötöttem a komp mellet és hamburgerek után csorgó nyállal felloholtam a műintézmény irányába.

Sajnos azok nem voltak, viszont frissen gőzölgő virslikre leltem, amit ketchup-pal, mustárral és friss puha kenyérrel tálaltak, s amit félliternyi hűs kólával öblögettem le.

A vendéglő teraszáról sajnos nem láttam rá a hajómra, ezért az egyedül-túrázók szinte törvényszerű paranoiájától hajtva pillanatok alatt befaltam az ebédemet.

Elégedett nyögésekkel huppantam vissza a kajakom ülésébe és tovább küszködtem a hol felerősödő, hol enyhülő, de mindvégig kitartóan fújó széllel és az általa gerjesztett hullámokkal. Úgy tűnik, a szél dél körüli feltámadása errefelé amolyan állandósult jelenség, mint az esőerdőkben a kora délutáni felhőszakadás. De mégsem panaszkodom: az egész eddigi utamat megúsztam egyetlen esőcsepp nélkül és ha mindenképpen választani kell, én inkább a szelet preferálom, mint a záport vagy zivatart.

A Duna egyik kanyarulatában a távolban valami furcsaság bukkant elő: mintha egy vitorlás hajó fehér vászna feszülne a szélnek. A pontosabb megfigyeléshez még túl messze volt, türelmetlenül húztam hát az evezőt tovább.

Aztán még egy! Ez már több volt, mint gyanús. Előkaptam az 1:25000-es léptékű térképemet, mely ez idáig jó szolgálatot tett (olyan részleteket is jelölve, mint például „Római-kori őrtorony-rom” vagy „Üzemanyag-töltő teherhajók számára”) , de nem adott választ arra, mi lehet az ott, a messzeségben.

Lassan kibontakozott a két „vitorlát” összekötő szürke sáv is: igen, egy híd! De miért nincs a térképen? Mindenesetre lefényképeztem, hátha csak egy délibáb vagy fantom-híd és a fotón sem lesz rajta… (a nem sokkal azelőtt épült Szekszárdi-hidat láttam…)

A hajóforgalom igen gyér volt, egész nap alig találkoztam néhány uszállyal és turistahajóval, úgy tűnik, a matrózoknak is jár a vasárnapi pihenés vagy a Dunán is érvényben van a „kamion-stop”. Nem is nagyon bántam: éppen elég hullámzás szórakoztatott így is.

Átlépve a bűvös 1500-as folyamkilométert lassan táborhely után kellett néznem. A térképem szinte minden kilométeren hol az egyik, hol a másik parton jelölt táborhelyet, de mindenhol elgazosodott, eliszaposodott vagy az alacsony vízállás miatt elérhetetlen magaspartot találtam.

Eltelt egy óra, majd egy újabb fél, én meg csak ki-be ugráltam és csóváltam a fejem.

Végül az 1489-es folyamkilométernél a jobbparton találtam egy platót, amely kissé gazos volt ugyan, de legalább vízszintes és száraz. Sajnos a 4-5 méteres partfal aljában méretes kőtömbök hiúsították meg a partraszállást, így 60-70 méterrel lejjebb egy iszapos részen húztam szárazra a kajakot. Onnan kellet felhurcolnom a derékig érő gazban a zsákjaimat és a hajót is, de végre megvan a helyem.

Táborverés közben már felfigyeltem a vadállatok jelenlétének csalhatatlan jeleire, kisebb-nagyobb „drazsék” hevertek szanaszét, de hát ez hozzátartozik a Gemenci erdő képéhez.

A vacsorám megint igen soványka volt: feltét nélküli babfőzelék és némi előre csomagolt fokhagymás pirítós, amit állaga miatt inkább neveznék „fokhagymás zsemlemorzsá”-nak. Ezt a fejedelminek nem nevezhető lakomát egy liter finom teával toldottam meg, hogy legalább úgy érezzem, mintha jól belakmároztam volna.

Lassan végre minden megtalálta a szokásos helyét, már csak a holnapi hazaszállításomat kellett megszerveznem.

Igen, holnap vége lesz az álomnak.

Mind térben, mind időben eltávolodtam túrám kezdőpontjától, Dunakilititől, de talán még jobban a megszokott életritmusomtól, amely éppolyan mesebelinek tűnik innen a folyóparti sátorból, mint amilyen valószerűtlenné válik majd pár nap múlva ez a Dunai kaland is.

„Minden mindegy” alapon a kőtömbökön áthatolva beóvatoskodtam a folyó még mindig nem túl bizalomgerjesztő vizébe, alaposan lecsutakoltam magam, majd a partoldalra felkapaszkodva egy szál semmiben álltam és megtörölköztem, miközben újra a szarvasok távoli bőgése töltötte meg az esti erdőt, pont úgy, mint fent északon.

De régen is volt…

 

 

 

7. nap Hétfő (42 km)

 

Kellemes napsütésre ébredtem, szívesen lustálkodtam volna még egy kicsit, de a sátorban már reggel 8-kor fullasztó volt a hőség.

Micsoda éjszaka volt! Többször is felriadtam arra, hogy a közelben csörtet, horkant és röfög valami, néha olyan hangosan és tisztán, mintha közvetlenül a sátor mellett szuszogna.

Ilyenkor kibújtam a vackomból, tapsoltam és hujjogtam, de zajos szomszédaim minduntalan visszatértek. Megelégelve a dolgot hatalmas artikulálatlan üvöltéssel adtam tudtára a betolakodóknak, hogy ez a terület az enyém, ezért jobban teszik, ha elkerülik, aminek hatására reggelig már nem háborgattak. Ha valaki hallott volna egy új keletű rémtörténetet a Gemenci Jeti vérfagyasztó éjszakai bömböléséről, most már tudja: csak én voltam kissé morcos valamikor 2003 őszén…

Egyszóval az álmosságtól feldagadt szemekkel kortyolgattam éltető kávémat a Duna magas partfalán és merengve bámultam a lomhán levonuló vizet. Ez az utolsó túranapom. Most jobban ráérek, mint eddig bármikor, mert már csak bő 40 kilométer választ el utam végső céljától, Mohácstól. Minden felszerelésemet és ruházatomat úgy kellett elcsomagolnom, hogy már csak otthon, az 52 négyzetméteres panelben látom újra, a sátrat pedig talán csak napok multával a telken tudom kibontani, letisztogatni és megszárítani, hogy legközelebbi használatkor a sokat megélt szerény hajlékom újra kifogástalan állapotú legyen.

Szerény reggelim (két marék mézes müzli) elfogyasztása és a vaskos mezőgazdasági fóliazsákok megtöltése és elkötözése után kajakommal a vállamon lebillegtem az iszapos partra, majd a zsákokat is lehurcoltam, mindent elrendezgettem és úgy 11 óra táján megkezdtem utolsó túranapomat.

Úgy gondoltam, hogy az utolsó kilométerek sitty-sutty el fognak kopni, ám tévedtem: kicsit ahhoz hasonlítható türelmetlenség lett rajtam úrrá, mint a másfél éves katonaságom utolsó hetében, amikor ólomlábakon vánszorgott az idő.

Sok látnivaló nem is akadt, időnként mégis kikötöttem egy-egy árnyas helyen, pihengettem, hallgattam az erdő és a folyó zajait, közben gyakran pislogtam az órámra: nem akartam lekésni a megbeszélt találkozóról, de szívesebben múlattam az időt a néptelen Duna-parton, mint Mohács zajos kompkikötőjénél.

Már minden élelmem elfogyott, csak egy olvadt Balaton-szelet és egy Cerbona müzliszelet volt az ebédem, de legalább ivóvizem volt még elegendő, úgyhogy amikor a gyomrom kordult egyet, 4-5 korttyal csitítottam az egyébként jogos méltatlankodását.

Fél öt körül járt az idő, amikor megpillantottam Mohácsot.

Vegyes érzelmekkel szemléltem az egyre jobban körvonalazódó várost: maradtam is volna még a nomád életkörülmények között, de vágyódtam a szerető családom – a kétéves kicsi lányom és az asszonykám – közelségére, a terített asztalon gőzölgő finom sültek ízére és a forró zuhany kényeztető luxusára.

Így értem el a kompkikötőhöz, ahol Béla barátom már mosolyogva várt rám.

 - Gyere a város végéhez, ott van egy csónakkikötő! – mondta.

Azon a párszáz méteren már nem múlik, gondoltam, a komp különben is induláshoz készülődött.

A csónakkikötő rozoga mólói túl magasak voltak a biztonságos kiszálláshoz, ezért inkább a vízbe csusszantam és onnan segítettem a kajakom kiemelését (a csomagokat ugyanis addig nem lehet kivenni a hajó rakteréből, amíg benne ülök).

Miután a Ronint és teljes rakományát a gát tetejére cuccoltuk, barátom őrt állt, míg én a part menti gyér bozótos koránt sem elegendő takarásában teljes ruházatomat szárazra cseréltem.

(Erre nem is annyira szemérmességem, mint inkább az arra korzózó ifjúság védelme miatt volt szükség, no meg azért, hogy ne a Rendőrség legyen az első kőépület, ahová az egy hét önként vállalt remeteségem után beteszem a lábam.)

Egyszer csak hallottam ám, hogy Béla sziszeg.

 - Biztosan jön valaki! - gondoltam, de barátom nem is nézett felém, minden figyelmét cigarettájának élvezetére összpontosította.

 - Eh, csak ugrat.

Megint sziszegett. Fürkészőn néztem az amúgy tréfás kedvű barátom arcát, kinek szájában parázslott a cigaretta.

 - Így nem sziszeghet!

Ekkor láttam meg a lábam előtt ágaskodó barnás színű, támadásra készülő kígyót. Hirtelen mozdulatlanná merevedtem, megfeszült izmokkal vártam a fejleményeket.

A kígyó lassan visszaereszkedett és még mindig a térdkalácsommal szemezve tekergődző mozdulatokkal hátrálni kezdett, végül eltűnt a magas fűben. Az utolsó, amit még láttam pikkelyes testéből, a hirtelen elvékonyodó farka.

 - A fenébe, ez egy vipera lehetett!

Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat és sűrűn a hátam mögé tekintgetve felsiettem a gáthoz. Béla barátom kérdőn nézett rám, nem nagyon tudta mire vélni sápadtságom és sietségem okát, de miután elmeséltem az iménti kalandomat, haladéktalanul a közeli ivóba irányította lépteimet, ahol fél deci Hubertus típusú idegnyugtatót vettem magamhoz, majd a „gyógyszer” ízét egy sörrel semlegesítettem.

Miután helyére billent a lelki egyensúlyom, a kajakot feldobtuk öreg Ladám tetejére, jól lekötöztük, majd nekivágtunk a Székesfehérvárig tartó közel 170 kilométeres útnak.

Robogásunkat azonban hamarosan meg kellett szakítanunk, mert nem tudtam ellenállni egy út menti autós csárda csalogató látványának, ahol már pár perccel a parkolás után egy igen emberes adag rántott sajttal és ropogós, aranysárgára sült krumplival kényeztettem magam.

Királyi lakomámat egy korsó hűs sörrel koronáztam meg, s közben mosolyogva mesélgettem barátomnak arról, milyen is volt ez a 400 km a Dunán, ami az első komolyabb vizitúrám volt, de azt már tudtam, hogy nem az utolsó...

 

 

 

Epilógus

 

Most, hogy évek távlatából tekintek vissza erre a túrára, világosan látszik, hol vétettem kisebb-nagyobb bakikat, az azóta szerzett vízitúrás tapasztalataim birtokában ma néhány dolgot másképpen csinálnék.

A legnagyobb hiányosságok közé sorolnám a mentőmellény és a légzsák (vagy vízhatlan rekesz) hiányát (!) és hogy nem volt a kajakhoz kötve az evezőm. Gyakorlatilag semmilyen vészhelyzetre nem voltam felkészülve, az egyetlen védekezésem az úszástudásom volt.

Ugyanilyen felelőtlenség volt tőlem az is, hogy előzetes informálódás nélkül pont a legnagyobb hajóforgalomban eveztem át Budapesten.

Az étkezésem hiányosságai inkább csak kellemetlenek voltak, de aki igazán élvezetes túrát tervez magának, annak erre is oda kell figyelnie.

Egyetlen mondatban összefoglalva: nagyon kalandos és élvezetes túra volt, a hiányosságok ellenére szerencsére baj nélkül megúsztam.

Ma már nagyon jól felszerelt és biztonságos túrahajók, tengeri kajakok kaphatók, a túraboltokban is nagy a választék a különböző tábori, ruházati és biztonsági felszerelésekből és ami a fontos: elérhető, megfizethető árakon.

 

  Úgyhogy: ragadd meg az eveződ és kalandra fel!

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

DonCsicsa@sbcglobal.net

(Dombovari Tibor , 2010.12.03 06:03)

Koszonet,hogy megosztod elmenyeidet,nagyon elveztem
minden sorat! Annal is inkabb erdekelt,mivel en is egyedul kayakoztam le Donaueinshingentol,pontosab-
ban Tuttlingenbol Esztergomig,- 18-nap alatt- ezen a nyaron. Jovore folytatom a tengerig.En az Allamok
ban elek csaknem 30-eve. Tovabbi kalandozast!

:O)

(Vándor, 2010.07.12 08:26)

Köszönöm a pontosítást és a felajánlott - bár ki nem érdemelt - VIP-jegyet.
Nem tudom és nem is szeretném megcáfolni állítását, miszerint a LORD művelte volna azt a zenebonát; biztosan megvolt az oka annak, hogy nem nyújtott felhőtlen élvezet: ennek oka lehetett az erősítés, a nem kielégítő reflex (az énekes nem jól hallja a zenekart), a kelleténél magasabb alkoholszint (no nem bennem), vagy egyszerűen csak a távolság és a víz hangtorzító hatása.
Bár jómagam is inkább a keményebb hangvételű gitár alapú rockzenéhez vonzódok (Deep Purple, Led Zeppelin, AC/DC, Iron Maiden, vagy hogy a magyaroknál maradjunk: P.Mobil, P.Box, Dinamit, Edda, Piramis, Hobo Blues Band, stb.), az említett rockbanda nem tartozik a kedvenceim közé, nekem túl lágy, túl mesterkélt, nem érzem benne a metál fémes ízét. De ez is csak az én magánvéleményem, nyilvánvalóan nem mérvadó. ;O)

Sok sikert a koncerthez. :O)

nagy.gyozo@gerjenidunarock.hu

(Duna-Rock Gerjen, 2010.07.05 23:08)

Tisztelt csónakázó!Azon a bizonyos estén, amikor Ön nem tudott aludni,Gerjenben a "lakodalmas" zene helyett(csak hogy felvilágositsam)Magyarország egyik legnépszerűbb rock zenekara játszott:a LORD! 2011.06.10-11 ismét buli lesz Gerjenben,ha gondolja: Rév- Büfé- 1 db VIPjegy várja,alvás helyett! Üdv