Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kajakkal a Dunán (1. rész)

2008.02.25
Előzmények
 
1996-ban a Bodrog-ártér májusi bebarangolásakor habarodtam bele Magyarország vizivilágába.
Távoli országok utifilmjeit idézte, amikor az alig 2-3 méter széles, növényzettel szegélyezett átereszek útvesztőit jártam, rácsodálva a halak és madarak birodalmának lenyűgöző változatosságára, élvezve az időtlenséget és a háborítatlan csendet.
Ahogy évről-évre új helyszíneket találtam vízi kalandjaimhoz, rendszeresen belebotlottam két problémába: az egyik az útitársak meglelése, az időpontok, az igények és célok egyeztetése, a másik viszont – ami talán még nagyobb fontossággal bír - a hajó kiválasztása, és a helyszínre juttatása.
A társasággal ezidáig sosem volt gondom, úgy érzem, mindig megtaláltuk az összhangot, pedig nemegyszer egy egész hétig is együtt lapátoltuk hátunk mögé a vizet. Egy ilyen csapatos túrázás viszont mindenkitől némi kompromisszum-képességet és toleranciát követel, szemben a szólózással, ahol a szabad döntéshozatalt semmi sem korlátozza. Aki már volt bármilyen többnapos túrán egyedül, az tudja, miről beszélek…
Ez utóbbi esetben viszont komoly gondot okoz a megfelelő vízijármű beszerzése. A túraszervezők hajóparkjában csak elvétve akad egy-egy kajak, leginkább 3-as vagy 4-es túrakenukat tartanak, de nem nagy élmény egy ilyen monstrumot egyedül, segítség nélkül vonszolni az átemeléseken. Tehát amíg csoportok számára a kenu optimálisabban kihasználható, mert stabilabb, egy hajóban 3-4 fő is elfér, nagy raktere elegendő akár a teljes legénység poggyászainak szállítására is, addig az egyedüljáróknak a túrakajaknál jobb választása nemigen lehet: gyors, jól manőverezhető akár „szelídebb” vadvizeken is, raktereiben elfér a ruházat és az élelem mellet a sátor és hálózsák is, és az átemeléseket külső segítség nélkül is bevállalhatjuk.

Ez a gondolat motivált, amikor megvettem első kajakomat. Ez egy 4,2 méter hosszú, 68 cm széles üvegszálas túrakajak: nem túl gyors, de nagyon stabil. Szétszedhető lakkozott fa evezőlapátot adtak hozzá.

Kép

Újdonsült „útitársam” a „RONIN” nevet kapta.
Akkoriban Székesfehérváron éltem, így kézenfekvő volt, hogy az első evezőcsapásokra a Velencei-tavon kerüljön sor.
A kezdeti bénázások után egyre jobban ráéreztem a hajtás és kormányzás finomságaira, bebarangolva a Szúnyog-sziget körüli nádast, átruccantam az evezőspályára (nem vagyok biztos abban, hogy ezt ott is jó ötletnek tartották), és egyre jobban nekibátorodtam a távolságoknak: Agárd, Gárdony és Velence gyakran szerepelt az úticéljaim között.
Az igazi áttörést mégis az jelentette, amikor Adony mellett a kompnál a Duna vizére tettem a kajakomat. Itt már jobban peregtek az események: erős sodrás, örvények, és az uszályok által keltett hullámok tették kalandosabbá a kirándulást.
Akkor már tudtam: egyszer majd leevezek a Duna hazai szakaszán, amire 2003 szeptemberében sor is került…


 

 
A Túra
 
0. nap    (9 km)

 

Székesfehérvárról indultunk útnak mindannyian: a 15 éves Ladám, tetőcsomagtartóján a „RONIN” nevezetű túrakajakom, mellettem az anyósülésen pedig jóbarátom és munkatársam, Mácsár Pityu nézelődött, tekintetével próbálva elkapni a rohanó táj apró szépségeit.
Úticélunk Dunakiliti volt, ahol a duzzasztómű mellett szándékoztam megkezdeni egyhetes folyami remeteségemet. Mácsival nem sokat társalogtam, mert szinte állandóan azon merengtem, hogy mi maradhatott ki a csomagjaimból. Tudtam, hogy esetleges hanyagságomért a későbbiekben súlyos árat kell fizetnem.
Lassan elfogyott a 140 km-es aszfaltcsík öreg autóm kerekei alatt és néhány „bennszülött” útmutatása alapján ráleltünk a duzzasztómű bejáratára. Az utunkat itt azonban sorompó és biztonsági őr állta, aki hosszadalmas kérlelésünkre mégiscsak beengedett minket, azzal a feltétellel, hogy nagyon siessünk. Én a részemről azt is hajlandó lettem volna megígérni, hogy befoltozom az ózonlyukat, csak hogy itt tehessem vízre a hajómat.
Hamar ráleltünk az ideális, bár nem túl festői starthelyre. Itt-ott flakonok és műanyag zacskók akadtak fenn a partmenti bokrok ágain, a sekély vízben pedig egy alkarnyi hosszúságú felpüffedt hal süttette a hasát…
Villámgyorsan kirakodtunk a Ladából, és Mácsi rövid búcsúzkodást követően haladéktalanul visszaindult Székesfehér-várra.
Egyedül maradtam. Valójában csak most kezdődőtt el a Nagy Kaland.
Egyedül rakodtam be a kajakba, behuppantam az ülésbe, és megkezdtem magányos utam a Dunán az 1841-es folyam-kilométernél.
A tervezett és valós szálláshelyem a Denk Pál hallépcsőnél volt (1832 fkm).
Ezen a 9 km-es szakaszon nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy újra kell gondolnom a csomagok rakodótérbeli elosztását, mivel kajakom orrnehéz és féloldalas volt. Egyetlen hajóval sem találkoztam, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogyan viselkedik a RONIN 20-25 kg-os rakománnyal a gyomrában.

Az alkonyi félhomály ellenére sikerült egy vízközeli, hangulatos kis táborhelyet találnom. Miután a partra zsákoltam a tábori felszerelésemet és sátrat vertem, elrágcsáltam az általam enyhén szenesre égetett pulykamell-tallérok maradékát, ami az egyébként igen jól sikerült Budiavató Buliból maradt meg. Elalvás előtt még sokáig az a gondolat zümmögött a fejemben ( - versenyt a szúnyogokkal): vajon hogyan fog alakulni az előttem álló egy hét?...

 

 

 
1. nap    (61 km)
 
Már reggel hét óra is elmúlt, amikor kómaszerű álmomból felébredtem. A sátramból kinézve egyetlen kérdés merült fel bennem: „Hol a Duna?”

Kép

Arra ugyanis számítottam, hogy a kajakomat, az evezővemet vagy a sátram előterében hagyott holmikat elviszik, de hogy aDunát?...
Álmosan kitámolyogatm a partra. A közelben álló fák koronái átsejlettek a ködfelhőn, minden harmattól csöpögött, a páratartalom 100 %-os volt. Lent a folyóparton olyan érzésem volt, mint Háry Jánosnak lehetett, amikor letekintett a Világ Végén: testetlen fehér köd borított mindent. Végső tanácstalanságomban felkaptam egy kavicsot és magam eké hajítottam. Halk csobbanás hallatszott és a kő okozta körkörös hullámgyűrűk fényjátéka átsejlett a víz fölötti párarétegen.
Felsóhajtottam, mert hát mekkora pofáraesés lenne, ha már a túrám elején kudarcot vallanék, mert valamelyik nagyokos anyagi érdekből vagy feltűnési viszketegségtől vezérelve eltünteti a Dunát. Víz nélkül egyrészt jóval lassabb a kajakkal a haladás, másrészt nagyon porzik is…
 

Kép

Kicsit morózusan indult a napom, amelynek egyik oka a kései ébredésem volt. Korábban szerettem volna felkelni, hogy legyen elég időm a hallépcső meglátogatására, reggelizésre, összepakolásra és hogy kapkodás nélkül, még nappali világosságban választhassam ki a következő – több, mint 60 kilométernyire lévő – táborhelyemet.
A másik bosszantó dolog a nem várt magas páratartalom volt: mindenem – legyen az kint vagy a sátorban – teljesen átnyirkosodott. A legideálisabb az lett volna, ha mindent megszárítgatok, de az több órát vett volna el az evezésre szánt időből, főleg ha azt nézem, hogy még harapni lehetett a ködöt.
 A reggeli (olajos hal és tea) elfogyasztása ütán egy röpke sétát tettem a hallépcsőhöz és a zsiliphez. Másodszor jártam itt: korábban egy Szigetközi barangolás alkalmával a zsilip túloldaláról érkeztem. A látvány mégis merőben más volt: akkor magasan álló Nap forró sugarai hevítették a zsilip betonját, most viszont a fehér derengésben sokkal sejtelmesebbnek, álomszerűbbnek tűnt minden.

Kép

Amikor visszatértem a sátorhoz, a nyirkos hálózsák és ruházat miatt aggodalmaskodva kezdtem meg a rámolást. Mivel minden felszerelésemet vízhatlan műanyag zsákokba pakoltam, tudtam, hogy nem fognak megszáradni és könnyen bebüdösödhetnek, megdohosodhatnak.

 Az idő szaladt, de én alig haladtam. Még indulás előtt ragasztószalaggal betekertem a szétszedhető faevezőm nyelét, nehogy elforogjon. Bár már némileg megdagadt a vízben, de még egy kicsit el lehetett fordítani és attól tartottam, hogy estére esetleg rossz szögbe csavarodva fog véglegesen beállni. A kajakülésem háttámláját is körbetekertem Leukoplast-szalaggal, mert sorjás éle már most kidörzsölte a derekamat.

Kép

Mindezek után vízre emeltem a hajót, a kellemetlen meglepetések elkerülése végett egy bokorhoz kötöttem, és a teljes felszerelésemet lehurcoltam a partra. Gondosan ügyelve a helyes súlyelosztásra mindent bepakoltam a raktérbe. Minden elfért benne, a hajóm stabilan ülte meg a vizet. Végre elindulhattam. Már negyed 10 is elmúlt...

 

 

Rövid bemelegítés után finoman fokoztam a tempót. Élveztem, ahogy a hajó orránál egyre tajtékosabb lett a víz. Figyelgettem az ébredező Dunát, a Nap melengető sugarai lassan eloszlatták a vízfelszín fölött lebegő ködréteget. A folyó enyhe kanyarulatainál követtem a "habos vizet", amely a sodorvonalat jelzi. Itt a leggyorsabb a víz folyása, amelyhez hozzáadva az én "lapátolással" szerzett sebességemet a partmenti fák tovatűnéséből is jól érzékelhető vidám tempót tudtam elérni. Számolgattam a kilométer-átlagokat és bizakodóan tekintettem a jövőbe.
Időnként meg-megálltam szusszanni egyet, ilyenkor a parton sétálgatva átmozgattam elgémberedett tagjaimat. Ezek a rövidke, alig 4-5 perces pihenők nem okoztak számottevő késedelmet, de épp elegendőek voltak ahhoz, hogy az evezés ne testet-lelket megnyomorító kényszermunka legyen, hanem élvezetes testmozgás és kikapcsolódás.
A napi távom felénél járhattam, amikor elkezdtem azon töprengeni: "Vajon tényleg a Dunán evezek?"
Feltűnt ugyanis, hogy eddig egyetlen hajóval sem találkoztam, pedig a "Nagy Folyó" nem szokott ilyen kihalt lenni, komoly nemzetközi személy- és teherforgalom jellemzi: a puccos csupaüveg úszó hotelektől kezdve a lepukkant olajmocskos uszályokig igen széles a választék. Ekkor értem egy széles oldalág betorkolásához, amely a térképem szerint a Bősi Duna-ág: ezen bonyolódik hát a hajóforgalom, a Dunakilitinél lévő duzzasztót elkerülve.
Ezt igazolta egy uszály komótos megjelenése is, amely méltósággal túrta maga előtt a vizet, hadakozva az árral és feltehetően a környezetvédők haragjával is, mert erőlködése mellékhatásaként gyászosan fekete füstöt lövelt az ég felé.
Korábbi kiruccanásaim alkalmával már találkoztam uszállyal, tudtam, ilyenkor mi a teendő: a hullámokra merőlegesen fordulva megúszhatjuk egy kis hullámfürdővel.
De egy telepakolt kajakkal...?
"Lesz, ami lesz." - gondoltam, hiszen előbb-utóbb úgy is túl kell esnem a tűz... akarom mondani a vízkeresztségen. Ráfordultam a hullámokra és kicsiny lélekvesztőm meglepően nyugodtan vette az akadályokat, de azért a hullámkötényem jó szolgálatot tett. Enélkül bizony begyűjtöttem volna néhány liter fenékvizet...
Egy bő negyed óra elteltével, amikor az uszálynak az egész völgyet betöltő dübörgése már alig volt hallható, mintha egy mormogás keveredett volna az ultrabasszusba.Hátranézve láttam, hogy egy személyszállító hajó jön a nyomomban fentről, de még igen távol volt, lehetett vagy két kilométerre.
Teljes lelki nyugalommal lapátoltam tovább a vizet, mert hát: "Van még időm!".
Váratlanul türelmetlen hajókürt harsant fel! Tőlem alig ötszáz méterre hófehér szárnyashajó száguldott felém, mögötte a magasba vágódott a vízpermet, én meg a hajózási út közepén paskoltam a vizet!
Na gyorsan 90 fok balra és az evezőre dőlve őrült sprintbe kezdtem a közelebbi part irányába. Most láttam csak igazán hasznát a Velencei-tó evezőspályáján szerzett, ide mégis elegendő gyorsevezési tapasztalataimnak!
Amikor már biztonságos távolságra voltam a hajózási út szélét jelző bójasor vonalától és a "Vöcsök" nevű siklóhajó elhúzott mögöttem, újabb perdülés következett. Bizsergető izgatottsággal vártam a felém rohanó hullámok támadását. Magasra szökő tajtékjaik habosan iramodtak felém, egyre fokozódó izgatottsággal vártam az összecsapást. Megragadtam az evezőt és elszántan a hullámokba szúrtam a hajóm orrát. A nagy kajaktáncoltatás azonban most elmaradt: igaz ugyan hogy addig nem tapasztalt magasságú hullámok törtek rám, de mert sűrűn követték egymást, két három hullámtaréj mindig volt a hajóm alatt.
Miután pulzusszámom normalizálódott (mert mi tagadás: volt ám némi adrenalin-fröccs!) a friss tapasztalatokon merengve és a konzekvenciákat levonva folytattam utamat.
Az utolsó 10-15 kilométeren nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a fiatalos lendületű kezdés megbosszulta magát. Egyre gyakrabban kellet az ölembe ejteni az evezőt és a Duna jóindulatára bízni haladásomat. Amikor újra eveztem, gyermekmondókákat skandáltam magamban, ezáltal adva a lapátolás ritmusát. Tudomásom szerint a gályarabok is hasonlóképpen cselekedtek, csak ők feltehetően más tartalommal bíró verseket, dalokat részesítettek előnyben; de egyetlen gálya-sláger sem jutott eszembe...
Ennek az elcsigázott állapotnak köszönhetően kénytelen voltam elsajátítani a minimális erőkifejtéssel járó evezés technikáját, aminek köszönhetően a későbbiekben is tempósan tudtam haladni anélkül, hogy az különösebben kimerített volna.
A hajóforgalom egyre sűrűsödött, de már nem volt kedvem a hullámokon játszadozni, egykedvűen számolgattam a lassan tovatűnő folyamkilométer-jelző táblákat.
 Délután úgy öt óra körül végre megérkeztem Komáromba (1771 fkm)! Hosszas keresgélés után a jobbparton találtam egy aprócska mólót, amely egy takaros kis folyóparti nyaralóhoz tartozott. A kerítés és a folyópart között egy alig sátorszélességnyi pázsitos terület volt, amik bokrok vette körül, így a kajak és a sátor egyaránt rejtve volt mind a szárazföldi, mind pedig a víz felől érkező kíváncsiskodók elöl.

Kép

A partra tántorogtam, táborverés és egy forró leves után hat óra tájban már a hálózsákomba kucorodtam és pillanatok alatt mély álomba zuhantam.
Már sötét volt, mikor valamiféle zajra ébredtem. Hosszasan füleltem, majd kelletlenül kikászálódtam vackomból. Hajóm, evezőm és a kint hagyott felszereléseim háborítatlanul feküdtek a harmattól nyirkos fűben és a sátor előterében.
Ha már így esett, - gondoltam - eszek valami tartalmasabbat is a koraesti levesnél.
Megrendeltem hát a hajószakácsnál egy adag paradicsomos húsgombócot, s amíg a gázfőzőn rotyogott az étel, küldtem egy sms-t az asszonykámnak. Már bizonyára aggódott miattam, hiszen két napja nem hallott felőlem, mert az előző táborhelyemnél (a hallépcsőnél) nem volt térerő.
Miután megvacsoráztam (immáron másodszor is!), újra a sátram oltalmába bújtam.
Hajnali két óra volt...

 

 

2.nap (69 km)

Kép

 Hajnali hat körül ébredtem, kábán bámultam a vén folyó nyugodt vizét. Hangosan korgó gyomrom követelésének eleget téve Smack-halászlét és olajoshalat reggeliztem. A gyors táborbontás és csomagolás után nyolc órakor már a szelíd hullámok ringattak. A kellemes koraőszi napsütés ellenére hűvös, enyhén szeles idő volt,ezért az öltözetem ennek megfelelően kiegészült a széldzsekivel és szélnadrággal. Az előző napi balgaságomból okulva komótosan kezdtem a lapátolást, a helyes technikára is figyelve az energiatakarékos evezést gyakoroltam. 

Kép

Ahogy az idő telt, egyre kevésbé kellett koncentrálnom erre, szinte automatikussá vált minden mozdulat a kajak hajtásában és kormányozásásban. A hajóforgalom sűrű volt és változatos, ami sokféle hullámzást eredményezett: kaptam előlről és hátulról, oldalról és partról visszaverődőt, és - a legzavaróbbat - kevert hullámzást. Egy-egy nagyobb uszály elvonulása után - ha másik hajó nem volt a láthatáron - besiklottam a még habzó farvizére, amely hosszan ívelt, az uszály menetirányával azonos haladási irányú, gyakran félméteres fenékről visszaverődő tolóhullámzás volt. Olyan érzésem támadt, mintha a lélegző Duna hátán lovagolnék. Hasonló érzés lehet tengeren kajakozni...
A szóló túrázásnak az egyik árnyoldala, hogy az őrizetlenül hagyott hajónak és csomagnak lába kélhet, ami - a napi öltözetemet tekintve - igen kellemetlen következményeket vonhat maga után. Ezért különösen örültem annak, hogy egy, közvetlenül a Duna partjához simuló hangulatos kis falvacskát találtam: Piszkét. Partra szálltam hát abban a reményben, hogy a közeli házak valamelyikében felfrissíthetem az amúgy erősen megfogyatkozott ivóvízkészletemet. A sors úgy hozta, hogy nemcsak néhány liter vízet szereztem, hanem némi kultúr-fröccsel is gazdagodtam: Lillának, Csokonai Vitéz Mihály múzsájának, sok szép vers ihletőjének szülőházába vezérelt a vándorok szerencséje. A falon emléktábla, a házban emlékszoba és itt van a művelődési ház is. Ráadásul a vizük is jó ízű...
Nyergesújfalu nem túl festői ipartelepét elhagyva kellemetlen utitársamul szegődött a szél. Eleinte csak a hajóm orrát próbálta meg elforgatni, később azonban egyre nagyobb hullámzást keltve komolyabb erőkifejtésre kényszerített.
A tervezett napi távomból még jó 25 kilométernyi várt rám. Szinte csak a jobb oldalamon eveztem, a lapátról leszakadt vízcseppek zápora az arcomba és a nyakamba hullott.
Vánszorgott a hajó és vánszorgott az idő.
 Esztergomot megpillantva kicsit felvidultam: ha rosszabbodik a helyzet, ott is éjszakázhatok. Impozáns látványt nyújtott a hegyorom csúcsán trónoló Bazilika és a Duna fölött ívelő Mária-Valéria híd együttes látványa.
A helyzetem annyiban javult, hogy a folyómeder enyhén balra ívelt, így a szelet majdnem szembe kaptam. Már nem kellett túlterhelnem a jobb kezemet, bár a sebességem továbbra is siralmas volt.
A folyásiránnyal szemben fújó szél magasra korbácsolta a hullámokat, amelyek gyakran döngették meg a hajóm orrát. Mindemellett a hajóforgalommal is számolnom kellett. Ráadásul percekig eveztem a tokjából kiemelt fényképezőgépemmel a számban, hogy tudjak néhány fotót készíteni erről a történelmi városról, és annak megközelítéséről.

Kép 

 A jobbparton végre találtam egy kikötésre alkalmas, kellemesen kavicsos helyet. Átmozgattam elgémberedett tagjaimat és a féloldalas megterheléstől sajgó karjaimat.

Még cirka 20 km volt hátra a tervezett táborhelyig. Miközben elmajszoltam két müzli-szeletet, tanácstalanul tekintgettem a térképre és a Dunára. Hogyan tovább? Ha a körülmények nem javulnak, sötét lesz, mire elérem a célállomást és nem lesz kéjutazás a rám váró 4 óra evezés. Pihengetés közben megcsodálhattam egy meseszép hófehér sportkajakot is. Arisztokratikus öregúr kötött ki mellettem, a több mint 6 méteres, karcsú hajóját könnyedén dobta széles vállára. Energikus mozgásából sokéves rutin, ruházatából klasszikus elegancia sugárzott. Amikor ellépkedett mellettem, diszkréten végigmérte bálna-alkatú, megrakott kajakomat és kissé elgyötört, borostás ábrázatomat, sporttársakhoz méltóan köszöntünk egymásnak, majd fiatalosan ruganyos léptekkel felkaptatott a kavicsos fövenyen.

Kissé irigykedve néztem utána: azon szerencsés kiváltságosok közé tartozott, akiknek a víz közelsége, a kajakozás élménye nem szezonális jellegű, hanem hétköznapi adomány az Élettől.

Amióta partra szálltam, úgy éreztem, mintha csillapodna a szél ereje, s ezt igen biztató jelnek tekintettem. Kritikus tekintettel méricskéltem a felhőket, a csendesülő vízfelszínt és a továbbindulás mellett döntöttem.

Kép

Még el sem értem a hidat, újra szembe fújó szél és habos tajték vett körül. Ha a kajakom orra egy kicsit elfordult a menetiránytól, a konok szél nyomban fogást talált a hajótesten, és tovább akarta fordítani, amit csak erőteljes, hosszú húzásokkal tudtam kivédeni. Kemény kilométerek következtek.
A baljós hangzású Búbánatvölgy (1711 fkm) nevű helyen a térképem római kori őrtornyot jelzett, ami igencsak felkeltette a kíváncsiságomat és már amúgy is rámfért egy kis pihenő. A már sekély vízből fürkésztem a fákkal szegélyzett partot, de nem találtam őrtornyot, falmaradványokat, még egy árva emléktáblát sem. A szárazföldi felderítésre sem időm, sem kedvem nem volt, csalódottságomban ki sem szálltam a hajómból.
Amikor Szob impozánsnak nem nevezhető panorámáját szemlélgettem, a szél lassan csillapodni kezdett, alig csavargatta a hajó orrát, de a hullámzás még gondoskodott arról, hogy ne lazsáljak.
 Zebegény közelében visszavettem a tempóból: annyi természeti és építészeti szépség tárult elém, hogy vétek lett volna előreszegett tekintettel elsuhanni mellettük. Ódivatú festett faerkélyes villák tarkították a hegyoldal minden arra alkalmas zegét és zugát. A lemenő Nap fényében különleges tónusokban pompázott az egész hegyoldal.
Bámészkodásomat egy szemből érkező luxushajó feltűnése szakította meg. Komoly sebességgel jöhetett, mert az orrnál magasra hányta a Duna vizét és még 10-15 méterrel mögötte is fehéren tajtékzott a víz, V-alakú farhulláma méter körüli lehetett.
Amikor elhaladt melledtem ez a makulátlan csillogású úszó hotel, már húztam is az evezőt. A tajtákzó, egymástól távoli hullámok hátán csak úgy bukdácsoltam: a kajakom az egyik hullám tetejéről előrebukva fúrta az orrát a következő hullám oldalába. „Das Boot” – futott át az agyamon, mert a látvány atengeralattjárók felszínre emelkedésének képsorait juttatták az eszembe: a „RONIN” első fedélzetét víz borította el, amely a mellkasomat megütve két oldalra távozott. Ha most nem lett volna kajakos kötényem…
 

Kép

A hegyek közé szorult Dunán tovább evezve elérkeztem az 1702 fkm-rel jelölt táborhelyemre. Sóderkavicsos part, a víz szintje fölé alig egy méterrel emelkedő, nyárfákkal övezett tágas füves táborhely. Igen, ez minden vizitúrázó vágyálma.
A táj szépsége szinte már sokkoló volt: a Pilis, a Visegrádi hegység és a Börzsöny meredélyein a lenyugvó Nap sárgás fényei játszadoztak, az „Öreg Hölgy” ütemes csobogása tovább fokozta az idillikus hangulatot. Elcsigázott, de elégedett ábrázattal lóbáltam fáradt karjaimat, bóklásztam a parton, majd a tábor füvén, és élveztem a pillanat varázsát.

Kép

 Sajnos a rám váró rutinfeladatok – kirakodás, hajó kiemelése, sátorverés, bepakolás, főzés, evés, mosogatás – túl hamar vetettek árnyékot eufórikus érzéseimre. Nem halasztgathattam sokáig, az este rohamléptekkel közeledett.
Már csillagos volt az ég, amikor – a kihagyhatatlan esti tisztálkodást megejtve – meztelenül lubickoltam a Duna hűsítően friss vizében.
Most már tudom: AKKOR és OTT tökéletesen boldog voltam.

 

 

 

 

3.nap (49 km)

 

Kép

     Igen későn, 8 óra után eszméltem rá ismét e világra. Az előző napi szeleburdi időjárás következményeként a bal tenyeremen vízhólyag, a jobbon kidörzsölés csúfos-kodott és mindkét kezemen begyulladtak az izületek: úgy felpüffedtek az ujjaim, mint a túlfőzőtt olcsó virsli, még a kézfejem is be volt dagadva. Erre azonban számí-tottam, ennek ellenére még-sem örültem neki.

  Ami viszont jobban aggasztott, hogy nem volt még "nagydolgom" a héten. Ezen az ötcsillagos táborhelyen - nem kis megrőkönyödésemre - ügyes kezek csinos kis tábori WC-t fabrikáltak, aminek volt ülőlapja és az azt tartó négy oldallapja, de nem volt fala és teteje, így semmi sem gátolta a megfáradt vándort abban, hogy a Duna-kanyar szépségeinek csodálását akárcsak egy percre is megszakítsa. Egy ilyen lehetőséget kár lett volna kihagyni, és hogy katalizáljam a bennem lévő emésztési folyamatok menetét, babgulyást és kávét reggeliztem.

  Komótosan pakolgattam, nem kapkodtam, hiszen aznap csak 49 kilométer várt rám. Még arra is volt időm, hogy a tűzrakóhely mellett talált, félig elégett vicclapot olvasgassam. A babgulyás-kávé társulásának és a sok hajlongásnak eredményeképpen megjött az "ihlet" is és nem vonakodtam igénybe venni a körpanorámás tábori latrina fényűző szolgáltatásait. Nem okozott csalódást...

  

Kép

Fél tízkor futottam ki a nyílt vízre. A szél egy kicsit fújt ugyan és volt némi hullámzás is, de egy kis idő múltán előbukkant a visegrádi Fellegvár és a Salamon-torony és ki foglalkozik ilyenkor olyan apróságokkal, mit szél, hullámzás és feszülő vízhólyagok?

Korábban már többször is jártam erre, a várat láttam már Nagymarosról és Visegrádról is, voltam fent is, de most valahogyan mégis más volt: a túrám egyik mérföldkövévé vált, hiszen ez a Duna-kanyar ékköve.

  Az első pihenőm a Szentendrei-sziget északi csúcsán volt. Igaz, alig 10 kilométert hajtottam, de a szél és a hullámzás lelassított: másfél órámba telt, mire odaértem. Ez a táv arra is elég volt, hogy a vízhólyagjaim felszakadjanak, minek következtében a víz kissé csípte a most már nyílt sebeimet.

Az ilyenkor szokásos átmozgató sétát összekötöttem egy röpke felfedező körúttal: a térképem szerint legális táborhely van a közelben. Az eddigiektől eltérően csak a part volt kavicsos, bent a fák között már homokos-füves terület várja a sátrazó vizivándorokat. A korabeli felfedezőkhöz hasonlóan (akik jogosultságot éreztek minden újonnan felfedezett területnek névadására) találóan a "Saint André Beach Camp" nevet adományoztam e partszakasznak. Kiváló kiindulópontja lehetne egy későbbi túrának, amely a Szentendrei-Dunán indulna, majd Budapest érintésével a Ráckevei Dunaág bejárásával zárulna. Így első hallásra nem tűnik halva született ötletnek. Evezgetés közben bőven volt időm és lehetőségem ezen - és annyi máson is - agyalni. Most azonban az Öreg Dunán lapátoltam a hátam mögé a kilométereket.

Kép

   Aki azt hiszi, hogy a Duna-kanyar a Szentendrei-sziget északi pontján végződik, nagyot téved: kisvártatva felbukkant Verőce, a Duna-kanyar gyöngyszeme. Véd-falai már messziről ragyogtak a napfényben, de igazi szépsége csak közelebb érve bontakozik ki. A lenyűgöző partmenti nyaralók, villák és lakóházak a századelőt idézik, bár sajnos akad néhány modern, a stílusában nem odaillő építmény is. A rakott kőből épült védfalakat piros és zöld levelű futónövények borítják, a porták rendezettek és több helyen is van kikötésre csábító hely, ami egy-egy vendéglőhöz vagy büféhez tartozik.

Kép

  Néhány kilométerrel lejjebb (1680 fkm) felbukkan Vác ismerős látképe.

   Sokan e városról csak annyit tudnak, hogy van itt egy börtön (lehet, hogy rossz társaságba keveredtem?). A tájékozottabbak már ismerik a kompátkelőt és a városi strandot is, de a Dómról és a Diadalívről csak kevesen hallottak. Ez utóbbit Mária Terézia látogatásának tiszteletére állították, amelynek belső szélességét úgy méretezték, hogy az uralkodónő abroncsos szoknyája éppen átférjen alatta. Most a régi főút egyik forgalmi sávja vezet rajta keresztül, tehát nagyjából két és fél méter szélességű.

Kép

  Egy rövid sprintszakasz után - amit a komp váratlan indulása kényszerített rám - egy kísértethajó mellé értem, amely a parthoz közeli vizeken horgonyzott. Hatalmas lapátkerekei voltak, két fedélzeti szintje és két kéménye tiszteletet parancsoló látvánnyal ruházta fel. Bár messziről a "Mississippi" nevet ragasz-tottam rá, közelebb érve csalódnom kellett, amikor az orrán található cirilbetűk sehogy sem adták ki az általam indokoltnak vélt nevet. Mi több, a hajó tatján hatalmas parabola-antenna éktelenkedett.
  Vác elhagyását követően viszonylag eseménytelenül teltek a kilométerek, az utamat csupán egy-egy uszály elvonulása fűszerezte némi izgalommal. Már igencsak megéheztem, és hogy az élelmiszerkészleteimet kíméljem, úgy döntöttem, hogy egy komp-büfében ebédelek.

  Horányban (1666 fkm), a "Vadmacska Büfé" előtt szálltam ki a kajakból. Két hatalmas sajtburgert burkoltam be (óh, áldott civilizáció!), bőségesen kortyoltam hozzá a hűs kólából és vettem néhány Balaton-szeltet is a további út megédesítésére.

A térképem útmutatása szerint valahol errefelé is kellene lennie római kori őrtoronynak, de most sem jártam szerencsével. Biztos vagyok abban, hogy a rómaiak szemmel tartották a stratégiailag fontos szerepet betöltő Dunát. Lehetséges, hogy őrtorony helyett bunkert építettek?
  Az újabb kudarc miatt kissé csalódottan de a pocakomat jólesően feszítő érzéssel vágtam neki a mai távom utolsó szakaszának. Az erőmből tartalékolnom kellett, mert a táborhelyem eléréséhez a sziget déli fokának megkerülése után 3-4 km-t felfelé is kellett eveznem a Szentendrei Dunán. A Duna ezen szakaszán tilos a kikötés, mivel a jobb part vízügyi terület.

  Az 1658 fkm-nél nagyon csalogatott a bal part és a francnak sem volt kedve a nap végén fölfelé evezni, tettem hát egy területfoglaló próbálkozást. Bár kissé szemetes volt a part menti liget, eleinte mégis bizakodó voltam. De aztán megpillantottam egy narancssárga sátrat, amolyan klasszikus "kutyaól" formájút. A sátor mellett negyvenes éveiben járó párocska üldögélt, cigarettázott és beszélgetett. A férfiú szakállas-bajuszos-lófarkas szittya magyar volt, a hölgy azonban mind ruházatában, mind higiéniás állapotában elütött a környezettől, csak látogató lehetett. llendően köszöntem, majd továbbálltam: maradt hát az eredeti útvonal.

  A sziget déli csúcsát megkerülve komoly áramlásba ütköztem. A part közelében araszoltam felfelé a sütkérező vadkacsák mellett, akik rám sem hederítettek. Biztosan megszokták már az evezők villódzását, nem úgy, mint vidéki rokonaik, akik rajokba verődve menekültek, ha 20-30 méterre megközelítettem őket.
  A szeptember végi napsütésben kajakosok, kenusok és evezősök árasztották el a vizet hol csoportosan, hol magányosan, olykor egy-két motorcsónakos is felbukkant. A legnagyobb élményem egy motorcsónak vontatású wakeboard-os megjelenése volt, ugyanis ezek a motorcsónakok úgy vannak tervezve, hogy minél nagyobb hullámokat keltsenek, amin a vontatókötélbe kapaszkodva kedvére figurázhat a playboy  a deszkájával.
Volt ám olyan hullámverés (és ebből fakadóan széles vigyor az ábrázatomon), amin jókat akciózhattam és feltűzhettem a hajóm orrára néhány méretes hullámot.

  Fél öt körül végre megláttam egy táborverésre alkalmas helyet a Tündér-szigeten. Állítólag azért kapta ezt a nevet, mert a parttól távolodva áthatol-hatatlan erdős-bozótos terület található és a néphit úgy tartotta, hogy ez a tündérek birodalma.

Kép

  Táborverés, naplóírás és vacsora: a szokásos esti elfoglaltságaim. Tovább gördítve az esti programot fogmosás, fürdés és irány a hálózsák. El sem hittem, hogy pár nap alatt ilyen hosszú utat jártam be. Igaz, a technikásabb részeken már túljutottam, de a pszichésen megterhelőbb monoton szakaszok csak ezután következhetnek.

Egy szép hosszú alvás mindenesetre rámfért.

 

  Vége az 1. résznek